Kincsvadászat

Azon a meleg nyári délutánon a tíz éves Sherlock Holmes jókedvűen futott át a szomszédban lakó barátnőjéhez, a két évvel idősebb Jane Watsonhoz. A barátságuk akkor kezdődött, mikor három évvel ezelőtt Jane megmentette őt a többi utcabeli gyerek piszkálásától. A gyerekek nem nagyon fogadták be egyiküket sem, talán ezért is találtak egymásra.
Most éppen kincsvadászatra indultak, mivel Sherlock egészen kicsi kora óta imádott kalózosat játszani. Mindig a bátyjával, Mycroftal játszott de ő hét évvel idősebb volt, már kinőtt az effélékből. Elkísérte őket a fiú kutyája Vörös Szakáll. A házi kedvenc ásott ki egy térképet tegnap és Sherlock kapva kapott a lehetőségen.

- Jane, gyere már! Mit vacakolsz ennyi ideig?
- Sherlock valami kis uzsonnát vinnünk kell magukkal!
- Akkor feleslegesen fáradtál, mivel tudhatnád, hogy én nem eszem.
- Tudom és látom is. Csont sovány vagy fiú létedre! Nem egészséges ez az állandó koplalás!
- Ha nagy leszel belőled tényleg orvos lesz. Én kalóz leszek! Mondtam már?
- Ha jól emlékszem, legalább százszor. Na, gyere menjünk.
Sherlock kiválóan eltájékozódott a rajzolt térképen. A kislányt nem lepte meg, már megtanulta barátja nem éppen korához illő inteligenciáját kezelni. Vagy öt kilométert mentek mire az állítólagos kincslelőhelyre értek. Ami nem volt más mint az Isten háta mögötti elhanyagolt mező.
- Ha már ilyen szépen kisétáltuk a lelkünket, én azt hiszem eszek. Ezt a tevékenységet szívesen ajánlanám neked is.
- Jane én nem kérek, még ma nem ettem semmit és nem vagyok éhes.
- Pedig most az egyszer hallgatni fogsz rám.
- Miért tenném?
- Azért, mert azt mondtam!
Azzal Sherlock szájába tömte az egyik szendvicset.
- Hmmm, ez jó! Mit tettél bele?
- Sajtos sonkás szendvics majonézzel. Edd csak meg! Jól jön egy kis energia! Kifáradva nem fogunk tudni kincset ásni.
- Nem is mi fogjuk kiásni, hanem Vörös Szakáll. Mit gondolsz miért hoztam magammal? Kiskutyám! Hozzá is kezdhetsz! - azzal a kutya döbbenetes gyorsasággal ásni kezdett.
Jane még rágni is elfelejtett eme jelenet láttán. Étkezés után Sherlock körbe-körbe bóklászott, a lány pedig hanyatt feküdt a fűben. Nemsokára Vörös Szakáll ugatással jelezte, hogy talált valamit. Sherlock legnagyobb megdöbbenésére ez a valami egy velős csont volt, amivel boldogan rohangálni kezdett. Jane azt hitte megfullad a nevetéstől, de látva Sherlock szomorú arcát, inkább nem tett semmi illetlent.
- Ne búsulj, Sherlock! Legközelebb biztos találunk valamit, aminek mi vesszük a hasznát!
- Nem valószínű, de a remény megmarad! Apropó! Ezt neked szedtem! - nyújtott át Jane-nek egy csokor mezei virágot.
- Köszönöm, Sherlock! Nincs nálad jobb barát!

A két gyerek egymás kezét fogva elindult hazafelé.